Merj nagyot álmodni

 majd pedig remélni, és dolgozni az álmon ;)

Történet a nagy semmiről...

Nincs mit mondanom... Unalom és unalom... vagyis mostanában filozofálgatok, elmélkedek, olvasgatok, nagyszabású terveket szövögetek, ezeket alapozom, de ennek csak egy töredéke érinti a kutyás életemet így nem fogom itt ecsetelni, mert a blognak semmi köze hozzá...

Helyette egy újabb videó, a már elmúlt szép színes napsütéses őszről, mivel mostanában már csak borongós-nyálkás-vizes és ködös.

Íme:



Jah igen, és úgy néz ki nőni fog a falka, valamikor az elkövetkezendő egy év során, hogy kicsoda-micsoda meglátjátok ;)

Aki áldozatul esett...

.. a drágalátos gazdája szadizmusának :D

Aranyerdő, barnaság

A minap megejtettem Mollkával egy rövidke sétát, és előtte felraktam töltőre a Samu aksiját ( igen a fényképezőm neve :D ), hogy nehogy megint az utolsó pillanatban hagyjon cserbe. 

Így hát magamat, az ebemet, és a Samut felnyalábolva nekivágtunk széles-e világnak. Kalandunk során megküzdöttünk szörnyekkel melyek vörösen izzottak, hatalmas sokszárnyú lények, melyek fejet és lábat nem kímélve lendültek támadásba. De az ádáz harcból kikerültünk győztesen, hála a titkos fegyverünknek. Vagyis a lábaink. Iszkire, nyakba kaptuk őket és rohantunk árkon-bokron át. Már szinte alig bírtuk, épp csak nem már a tüdőnk sikítva kérte, adjunk már neki egy leheletnyi szünetet. Így is tettünk. Én, a nagy bundájú malaclény móka, és hű kísérőnk Sámuel. A bundás Móka kimerészkedett a lombok közé, végigpásztázva gesztenyebarna szemeivel a közeli tájat, rájött, hogy a veszély nem múlt el. De hozzánk való visszatérte után, minden gond és minden baj amit érzett elszállt. Én és Samu a tekintetét nem tudtuk mire vélni, majd követve tekintetét szemeinket és lencséinket oda vezetve lélegzetvisszafojtva egy csodát véltünk felfedezni. 

Szemeink elé tárult az arany erdő, melyet a nap aranyban fürdetett, és ami csak ritkán jelenik meg a természetben. Egy kincs volt. Az aranyban fürdő fák, a barnásan csillogó fű és az üde zöld repcelevelek közt melegség járt át minket. Samu csak úgy ontotta magából az emlékképeket, a bundás Móka pedig vidáman kacarászva kémlelte, tárta fel ami csoda minden egyes szegletét. A veszélyről elfelejtkezve, átadtuk magunknak az áhítatnak, a mámornak amit ez a csoda váltott ki.

A nap bujdoklásával sajnos az aranyerdő is aludni, elrejtőzni készült, hogy egy új napon pihenten, teljes pompájában ragyogva ismét feltárja titkait új és kíváncsi lények előtt. Mint eztán kiderült, menedékként szolgált a sokszárnyú veres szörnyek ellen. Magába zárt minket, egy külön kis világba.

A hazaút bizonytalan volt, a sok megpróbáltatás fáradttá és lassúvá tett minket. De hála a bundás malackánknak és az ő utánozhatatlanul tökéletes szaglásának, melynek a világon párja nem lészen, az este már meleg kuckónkban töltöttük. A gőzölgő tea, és roppants táp mellett Én, Samu és Móka boldogan konstatáltuk: Sosem feledjük az Aranyerdőt.

És íme Samu műve, amikor a bundás malacka felfedezi micsoda szépséget találtunk.

És végtére nem feledkezzünk meg Samuka munkájának eredményéről, íme: