Túra-túra-túra a Zerge hegyre

Vagyis a Kamzíkra, ahogy azt nálunk hívják. A Kamzík egy 439 m magas "hegy", ami az Kis-Kárpátokban található és Pozsony fölé magasodik. Jellegzetesség, hogy itt található a pozsonyi TV-torony, amit Pozsony bármely pontjáról lehet látni.

Maga az ötlet már 2 hete megszületett, vagyis én készültem menni. Csak hát egyedül ez nem olyan mókás. Beavattam két barátnőmet, és a kérdésre szerencsére a válasz az igen volt. Így esett aztán, hogy  október 26-án, azaz egy szombati napon felkerekedtünk. Megbeszéltük, hogy 8-9 közt (kinek, hogy érkezik be a busz a városba) találkozunk a Nivyn (Pozsony buszállomása). Én Jovival utaztam, ez volt a túra egyik fő célja, hogy Jovi is jöhessen.

A buszra probléma nélkül felengedtek, a jegy nem a legolcsóbb, de évente egy-kétszer megengedheti magának az ember. Nem igaz? A buszozás elején kicsit mocorgott, és nem tudott magával mit kezdeni az ülés alatt, meg a szájkosár is zavarta (amit aztán fél óra után leszereltem róla). Sajna a busz szokás szerint késett, nem keveset. Én nem kicsit ideges voltam, mert azért reggel 2 órát utazgatni egy kutyával. Hát nem a legjobb élmény. De szerencsére épen és egészségesen megérkeztünk. Csajok már vártak ránk. Még elintéztünk egy-két apróságot, mint jegy vétel a kutyának a városi buszokra és miegyéb.

Felültünk a 203-as trolira, ami kivitt minket egészen a Kolibáig (ami egy rét és a Kamzík alatt található). Nekiindultunk hát az útnak, ami viccesen nézett ki, mert egyikünknek sem volt fogalma, merre kell menni és merre sem. A dolgot még nehezítette, hogy nagyon durva köd volt, ami szinte egésznap jelent volt, pár órát leszámítva.

Hát az erdő, az valami meseszép volt. Jovi végig póráznélkül futkosott, első szóra visszajött. A csajok konstatálták, hogy vicces kutyával túrázni, mert sok vicces pillanatot okozott nekünk.

Mivel hétvége volt, rengetegen voltak az erdőben sok túrázó. Ami igazán letaglózott, hogy én majd meghaltam felfele az emelkedőn a bringások meg mellettem hajtottak felfele, mint akinek meg sem kottyan. Nagyon durva volt :D. Nem tudom mekkora volt a táv, amit lementünk. De ez nem is lényeg, sok dolog történt, de semmi olyan ami említésre méltó. Kb. délután egyig voltunk, aztán elindultunk visszafele.

A buszon az út hazafele gyorsan telt, hisz Jovi és én is full fáradtak voltunk.

A nap nagyon jó volt, én nagyon élveztem és csajok is az elmondásaik alapján. Jovi meg aztán végképp. Sokat nevettünk, fotózkodtunk(én zaklattam a többieket ezzel :D). Imádom az őszt, az erdőben látott színek... hát egyszerűen szavam elakad.

De hozok képeket, meséljenek azok.

kis csapatunk, nélkülem :D

Erdő...

...erdő, színes erdő

ferde, de látszik milyen köd volt  :)

Lökött kutya fura dolga

Jovi megint egy évvel ezelőtti szinten van bizonyos dolgokban.
Nem tudom mi lelte, de már egy hete reggelente ha kiküldöm őket laposkúszik az udvarban, vagy a kutyaházban sunyul. Aztán ha rájön az öt perc, mint az eszement neki fut az teraszajtónak, kaparja és sír... aztán előre megy a bejárati ajtóhoz. Ott is ugyanez, csak ott még megrágja a kilincset, tegnapelőtt meg bement a kiskertben a ház elejénél és lerángatta az én ablakomból meg anyuékából a nagy cserepes virágokat, valamint anyuék ablakának az alumínium albakszegélyét szétlyuggatta. Nem értem, mi baja...

A szomszéd tyúkjai és pulykái hangoskodnak reggel, esélyes attól, mert a tyúkoktól eddig is félt (ötletem nincs miért, kitudja az előző gazdájánál volt-e valami negatív tapasztala velük). Na de ennyire, ilyet max akkor csinál, ha vihar van.

Amúgy eddig mindenben azt praktizáltam, amitől félt, hogy belekényszerítettem, amíg rá nem jött, okés a gazdi nem enged muszáj megbékélnem vele, még ha nem igazán tetszik. A tyúkokkal is csináltam már, fogtam és elvittem mamámhoz és bevágtam magammal, Mollyval (aki imádja a tyúkokat) együtt a tyúkok udvarrészére de neki sokat nem használt, annyit értem el, hogy 2 órával utána is remegett mint a kocsonya. Tehát a sokk terápia, valamint a magabiztos fellépés ebben az esetben nem jött.
Mivel most én is beteg vagyok, kicsit sem tudok teljesen rákoncentrálni az állatra.

Na de hát Jovi, az Jovi. Mit is várok :D

Rohadékok

Hogy kik a rohadékok? Nos, nem mások mint a kullancsok. Az ördög, a sátán, csuklyás gyilkos, a fejnélküli lovas, a hasfelmetsző vinné el őket.
Nem hiszem el...
Jovi sajnos, tavaly ilyenkorhoz hasonlóan megint babéziás lett. Több okból kifolyólag is mélységesen kikészít ez. Egyrészt, ilyenkor előttem lebeg Nova képe ( aki nem tudná ki ő, Jovi alomtesója, aki 3 hónaposan távozott a szivárványhídon túlra egy babézia fertőzés miatt). Másrészt, annyira szívfacsaró érzés látni, ahogy szenved és nem tudod enyhíteni a fájdalmát. Ahogy üveges tekintettel kémlel maga körül mindent, de nem nagyon tudatosítja mi is történik most vele. A tehetetlenség ami ilyenkor elfog belülről... hát nem kívánom senkinek. Nekem Jovi nagyon fontos, olyan mintha a gyerekem lenne, akiért én tartozok felelőséggel és a világ minden bajától megóvnám a legszívesebben.
Úgy kezdődött az egész, hogy csütörtök este haza érvén az egyetemről épp vacsorát adtam az ebedliknek. Már akkor fura volt, hogy Jovisek csak ímmel-ámmal látott neki, hogy elfogyassza. Konkrétabban mondva, inkább én szóltam rá, hogy egyél. Mivel ő okos kutya, ezért szót is fogadott. Lassan, apránként betolta.

Valamiért azt gondoltam magamba, biztos nem éhes. Nem egy bélpoklos fajta. Meg, lehet anyáék már etettek vele valamit a hátam mögött (nem lett volna az első eset). Így nem is nagyon foglalkoztatott tovább a dolog. Vagyis de, rákérdeztem a családnál, hogy nem-e volt furi a kutya napközben. A válasz nemleges volt mindenki részéről.
Késő este, mikor anya hozta be őket a lakásba, mondja nézzek már rá a kutyára, mert fura és kicsit mintha melegebb is lenne a teste a kelleténél. Na, első szóra előkaptam a lázmérőt. Bár Jovi tiltakozott kicsit, sikerült odaoperálni a kívánt tárgyat a kívánt helyre. Várakozás. Csipogni kezdett a mérő, bennem meg megállt az ütő, mikor ránéztem. Kereken 40,5 fokot mutatott. Tehát lázas volt. Kicsit eluralkodott rajtam a pánik, hisz este 11óra volt. Mégis, hova a francba vigyem állatorvoshoz, ilyen késői órában????

Hát mit volt, mit tenni megvártuk a reggelt. Hát nekem, az nagyon lassan jött el. Az egész éjszakát végigvirrasztottam és egyfolytában Jovit figyeltem. Lázat mértem, fecskendővel nyomtam bele folyadékot, mert inni sem volt már hajlandó. Nagy nehezen, de reggel 8 lett. Be a kutya az autóba, és indulás Dunaszerdahelyre állatorvost keresni. Szerencsére ott találtuk a doktornőt. Jovi megkapta az imizolt, és antibiotikum szurit. Előtte csináltatott egy vérképet, ahol kiderült valóban babéziás. Miután megvoltak a szurik, meg két simi és puszi-pacsi Jovi részéről. Haza indultunk. Aztán várakoztam mikor lesz jobban.
A nap folyamán a kedve kicsit javult és élénkebb is lett. De a láza viszont nem csökkent, délután 3-kor újra mértem és akkor már 41,4 fokos láza volt. Tehát emelkedett, egyre feljebb. Kicsit kétségbe esetten hívtam az állatorvost, mi legyen? A tanácsára visszavittem, kapott lázcsillapítót.
Estére szerencsére a hője már normális volt, de a kedve viszont nem volt az igazi.
A szombat már sokkal jobb volt, bár még gyengélkedik. De betolta a rizst és a levest is, amit adtam neki. Ez megnyugvással töltött el. Ma reggel voltunk kontrollvizsgálaton, kapott egy ismétlő imizol szurit. Mostanra már egész jól van, bár még kicsit bambácska és nem bírja a terhelést. Doki mondta is, hogy most még pár napig nem lesz az igazi.

De nagyon örülök, hogy túlestünk rajta és bízva remélem, hogy nem kell mégegyszer szembetalálnom magam ezzel a betegséggel.
Egyszerűen védekezni is alig lehet ellene, mindkét kutyán kullancsok elleni nyakörv és mégis hemzsegnek bennük a kullancsok. Ilyenkor nem is csoda, hogy előbb-utóbb kifognak egy olyat, ahol a vírus is lappang. A sétákon sem tudjuk kikerülni, hisz még az udvarunkban is itt vannak.
Utálom őket!!!!!

A rejtély

Imád frizbizni!

Jovi számomra a mai napig egy nagy rejtély. Néha úgy hiszem, hogy sikerül feltárnom eme titkot, hogy megtaláltam a titkot rejtő láda kulcsát. Máskor viszont tanácstalanul állok és tekintek magam elé, mert egyszerűen nem értem őt. Annyira nehéz belelátni a csinos kis fejébe, mikor mi jár benne. Mit és miért tesz, mi váltja ki belőle a furábbnál-furább reakciókat. Talán ehhez még nincs elég tapasztalatom, hiába tanultam rengeteget ez idáig, még nem elég.
Vannak pillanatai, mikor teljesen kifordul önmagából. Szerencsére ezek a pillanatok már ritkábbak mára, mint azelőtt, akkor mikor napi szinten megesett. A kifordulás jelen esetben annyit tesz, ijedt szemekkel tekinget jobbra-balra, rosszabb esetben hátracsapott fülekkel és lapos kúszásban közlekedik egyik percről a másikra. Én pedig kémlelem a környezetet, hogy mi van már megint, mitől kell berezelni. De egyébiránt nem jelent ez akkora nagy problémát a mindennapi életben, mert nagyon könnyen vissza lehet hozni normális elmeállapotba, és frizbizhetünk-lasztizhatunk. Erre ugyanis megvannak a magam metódusai. Sokáig tartott kitalálni mi az, amivel magamra tudom vonni a figyelmét annyira, hogy aktívabbá váljon, áttudjon kattanni a fejében a zár a nyílt állapotba.

Imád loholni!

Néha viszont a szituációkhoz is tudom kötni a kilengéseit. Agility és frizbizés közben teljesen elhagyta ez a viselkedés formát, bááár az agilitynél néha még fel-fel bukkan, de csak szökőévente egyszer és leginkább mikor épp már fáradt és nem akarja csinálja. Egyébként ez a jelenség sokszor akkor jelent meg, mikor valami nem volt ínyére, nem akarta csinálni akkor fogta magát és elkezdett "félni". A mai napig viszont jelen van ez a viselkedés a trükktanulásnál. Nem fűlik a foga hozzá, kimondottan látom rajta, hogy utálja. Főképp, mert mintha úgy venném észre, hogy túlságosan nyomás alatt érzi magát. Az a baj, annyira nem képes önállóan gondolkodni (már amikor, ugye kiskutyám? :D), hogy pl. egy klikkeres tanulás folyamatnál, mikor azért várna az ember egy kis iniciatívát, semmi és csak toporgunk, ő pedig magába zuhan. Lefekszik a földre és kushadva mered rám, mint akit épp megvertek. Igyekszem pont ezért, csak olyan dolgot tanítani amitől mindjárt sikerélménye támad. Kissé nehézkes kiagyalni, mik ezek a dolgok. Ebből kifolyólag tud azért dolgokat, trükk és mi egyéb, de nem egy túlzottan nagy repertoár. Sajnálom ezt egy részben, mert érzem, hogy több van benne ennél. Sajnos a felszínre hozni túl nehéz, de ha sikerül akkor utána már azért gyorsabban is haladunk és meg is csinálja. Néha csóvál is, ami megbizonyosodást ad arra, hogy azért talán némiképp élvezni is tudja.

nem fél a kutyáktól, játszik velük

Vízből apportoz!

Vigyorogva futkos!

Nem igazán tudom mitől függ, mikor érzi magát túlnyomva, mert igyekszem mindig csak lazán venni és semmit nem erőltetni amitől egy kicsit is bizonytalan. Mindegy, végülis úgy érzem, hogy sok téren elég kiegyensúlyozottan viselkedik már, ami fontos is Jovi életében, abban meg még inkább. Mint már egyszer írtam, nagyszabású terveket nem szövögetek. Pontosan ezért, mert hiába működik ezerből, kilencszázkilencvenszer, ha a maradék tíz beüt, nos onnét megint csak negatívan jönnénk ki a szituációból. Új dolgokba viszont belenyomom, ha tetszik ha nem, mert nagyon makacs tud lenni, de muszáj megadni a kezdő löketet. Döcögősen szoktak indulni az ilyesféle élethelyzetek, de legalább megindulnak. És úgy hiszem ez a lényeg.
A rejtély megfejtésre vár még ugyan a kettőnk közös útján, de igyekszem figyelni rá. Remélem egyszer ez is sikerül, de pozitívan állok hozzá, hisz mennyi minden sikerült már. Sok minden volt, amire egy éve azt mondtam, hogy ez a kutya nem lesz képes rá, és tessék. Nem egy dologban, sikerült fejlődést elérni. A bejegyzéshez felrakott képet, ezeket a dolgokat szimbolizálják.

Az agilityt élvezi!

és tud pár trükköt :D

Barátok

Szeretik egymást, a maguk módján nagyon is. Még ha Molly igyekszik meggyőzni, engem és bárkit ez ellenkezőjéről. Úgy lesi az egyik a másikat.

Vissza-vissza, múlt és jövő

Kezdett hiányozni a blogolás, amit egészen tavaly nyárig folyamatosan jelen volt az életemben. Valahogy aztán, nem is igazán tudom miért, elmaradozott, szinte megfeledkeztem róla. De most talán, talán. Nem fogok olyasmibe bocsátkozni, hogy most akkor mindennap, vagy, hogy mostantól igyekszem pótolni. Úgy gondolom, ez merőben olyan dolog amit inkább meg se fogadok. Miért?

Hát ismerem magam, és a szokásaimat, hogy mennyire tudom odázni a dolgokat.

Na, de az helyett, hogy itt szabadkoznék és mi egyéb, neki is látok a dolgoknak.

Hát akkor, ahol egy éve és valamennyi ideje abbahagytam nem fogom folytatni. Szeretném viszont körvonalazni az életünket jelenleg, és mi zajlott le úgy nagyobb esemény.

Ugye van nekem a két szép szem kutyám, az én kis (már nem is olyan kicsi) felhőcském, Jovisek, valamint Móka, az én kis tunya napsugaram.

Mióta Jovi megvan, Molly nem került úgy háttérbe, mint azt sokan lehet gondolnák. Igen, megmondom őszintén, Jovi nagyobb szerepet játszik az életemben jelenleg, és tán a jövőben is. Miért is van ez így, egyszerű. Nekem ő az a kutya, aki úgy gondolom, hogy tényleg hozzám tartozik. Szeretem Mókuct, szó se róla. Sőt mindig ő lesz, az én kis különleges plüssmacim, akihez hozzábújhatok, simulhatok amikor csak kedvem tartsa. DE! Itt a hangsúly, ő már inkább a családom kutyája, mint az enyém. Természetesen vele is foglalkozom, amennyire csak tudok. Jár velünk sétálni, kikapcsolódni és miegyéb. De a betegségénél és a természeténél fogva, sajnos sok mindenben hátrányban szenved. Nem szeret annyira kutyás társaságban, neki a simogatás és a nyugalom a lételeme. Tud bohóckodni, alkalmazkodni. De minek tegyem ki olyannak, amit ő nem szeret. Fáj a szívem sokszor, ha mondjuk túrára indulunk Jovival, vagy edzésre és ő fájdalmasan tekint utánunk, hogy mi rosszat tett, hogy nem utazhat ő is. De a túrát nem bírná a lába, az edzésen unatkozna. Elengedni ott nem tudom, meg annyit figyelni se rá, mert Jovira koncentrálok olyankor. De igyekszem számára pótolni ezt. Sokszor vittem/viszem külön sétálni. Olyankor cammogunk lassacskán, ahogy ő és a tempója engedi. Szaglászik olyankor, csóvizik és nyugalomban van, mert nem p.rög körülötte senki. Egy szó mint száz, el van magának a saját kis szagokkal, illatokkal teli világában. Még csak négyéves, de eléggé úgy tud viselkedni mint egy 8 éves kutya. Alszik, fekszik és bambul. Molly ilyen volt, és úgy hiszem mindig is ilyen lesz. Vannak neki vadulósabb pillanatai, hogyne volna. Rettentően fiatal. De ő kifejezetten, és teljes mértékben az a kutya, aki családi kedvencnek alkalmas, akinek elég a napi séta gazdival, gazdimamival vgay bárkivel csak cammoghasson egyet. Lehet, hogy durva amit írok. De ő pont az elkényeztetett kutya mintaképe. Én hibám is, családi is. Belefáradtam, hogy már oktassam a családot ezen téren.

És itt lép képbe Jovi. Pontosan az ellentéte Mollynak, szófogadó és ő azt lesi, hogy mikor csinálunk valamit. Fáradhatatlanul labdás-frizbis. Az én kutyám, szereti a többieket. De mindig nálam köt ki. Mellettem alszik, hozzám kötődik leginkább. Néha már betegesen. Mondjuk elutazom, vagy nem jövök haza éjszaka, képes a kapuban addig gubbasztani és letargiába esni, míg haza nem érek. Olyan akár az árnyékom. Nem hittem volna, hogy ez valaha megeshet. Nem értem őt meg mindenben, nem tökéletes ha úgy veszem, de számomra mégis az. Hosszú út volt a miénk, az övé. Sokat küzdöttem vele, hogy olyan legyen amilyen most, hogy bízzon és érezze, innét már sehová nem megy és feltétel nélkül szeretve van, csináljon is bármit. Nem ragaszkodik hozzám foggal-körömmel, de velem a legodaadóbb. Azt kell mondjam, hogy nem tudok rá most mondani, imádom-imádom-imádom. A sors kegyetlen játéka volt, hogy elvette tőlem Novát, de helyette pedig, úgymond "rákényszerített" arra, hogy Jovi megérkezzen életemben. Volt idő mikor kételkedtem, hogy helyesen döntöttem-e, mikor magamhoz vettem. De legbelül tudtam, hogy ő az én kutyám, és senki másé. Bevallom, akkor és annó nagyban befolyásolt az is, hogy Nova testvére és talán ezáltal egy kicsit visszakaphatok egy részt belőle, Jovi által. De éreztem bent a szorítást, a sugarat, hogy menjek és hozzam őt. Így is lett. Az úton, amit a mai napig járunk már tudom, hogy az érzés jogos volt. Mert annyit tanultam tőle, akárcsak Mollytól. Mégis ez az érzés teljesen más. Soha nem fogom bánni, hogy úgy döntöttem ahogy. Neki én voltam a mentsvára, ahogy ő az enyém. legszívesebben egy pillanatra sem lennék nélküle. Lehet betegesen hangzik, de annyit adott nekem. Annyit szenvedtem vele, érte... ez összekovácsolt. Ami akkor és ott reménytelennek tűnt, ma valóra vált álom. Nem fogom tagadni, részben büszke vagyok arra, amit elértem nála. De sokat segített ő is, nem hagyott magamra a küzdelemmel. És mikor egyre jobban láttam az alagút végén a fényt, annál inkább megbizonyosodva éreztem magam, azzal kapcsolatban... nincs lehetetlen. Semmi sem jön ingyen, pottyanik az ölembe. Lehet Novával lett volna egy szuperül működő kutyám, akivel roppant egyszerű lett volna minden. De Jovi alapjaiban más irányt mutatott, de nehezebb kikövezett utat hatalmas sziklákkal, hegyekkel. De megbirkóztunk vele, és még mindig tesszük. Nem lesz ő sem top sportkutya, nem is szeretném. Neki nem az élete célja, és nekem sem az a célom vele. Miért is kéne a díjakat, az elismerést hajszolnom vele. Nincs rá szükség. Járunk agilityre, de csupán már tudom, hogy szereti. Semmi olyat nem csinálok vele, amire kezdetben akár egy kicsi ellenszenvet is mutat. Mert tudom, ő akkor azt nem szeretné és nekem a célom az vele, hogy ő boldog és kiegyensúlyozott legyen.

Kicsit csöpögős amit ide megfogalmaztam. De le van ejtve, ez így van, így lesz és kész. Nem tagadom, volnának nagyra törő vágyaim. Kinek nincsenek. De mindennek meg van az ideje, Jovinál ez hosszabb-lassabb lefolyás, nálam is.

Végszóként, annyit szeretnék még. Bárki bármit gondol ez alapján rólam az nem tud befolyásolni. A kutyáimat úgy szeretem ahogy vannak, saját magam elveit is. Lehet majd egyszer, véghez viszünk valami olyasmit ami tényleg, az, igen ezt mi értük el. Addig viszont maradjon Jovi az én ügyes társam, agilitypartnerem, életem értelme, a barátom. Molly pedig az én csacsi medvém, életem els˜ő kutyája.