Vissza-vissza, múlt és jövő

Kezdett hiányozni a blogolás, amit egészen tavaly nyárig folyamatosan jelen volt az életemben. Valahogy aztán, nem is igazán tudom miért, elmaradozott, szinte megfeledkeztem róla. De most talán, talán. Nem fogok olyasmibe bocsátkozni, hogy most akkor mindennap, vagy, hogy mostantól igyekszem pótolni. Úgy gondolom, ez merőben olyan dolog amit inkább meg se fogadok. Miért?

Hát ismerem magam, és a szokásaimat, hogy mennyire tudom odázni a dolgokat.

Na, de az helyett, hogy itt szabadkoznék és mi egyéb, neki is látok a dolgoknak.

Hát akkor, ahol egy éve és valamennyi ideje abbahagytam nem fogom folytatni. Szeretném viszont körvonalazni az életünket jelenleg, és mi zajlott le úgy nagyobb esemény.

Ugye van nekem a két szép szem kutyám, az én kis (már nem is olyan kicsi) felhőcském, Jovisek, valamint Móka, az én kis tunya napsugaram.

Mióta Jovi megvan, Molly nem került úgy háttérbe, mint azt sokan lehet gondolnák. Igen, megmondom őszintén, Jovi nagyobb szerepet játszik az életemben jelenleg, és tán a jövőben is. Miért is van ez így, egyszerű. Nekem ő az a kutya, aki úgy gondolom, hogy tényleg hozzám tartozik. Szeretem Mókuct, szó se róla. Sőt mindig ő lesz, az én kis különleges plüssmacim, akihez hozzábújhatok, simulhatok amikor csak kedvem tartsa. DE! Itt a hangsúly, ő már inkább a családom kutyája, mint az enyém. Természetesen vele is foglalkozom, amennyire csak tudok. Jár velünk sétálni, kikapcsolódni és miegyéb. De a betegségénél és a természeténél fogva, sajnos sok mindenben hátrányban szenved. Nem szeret annyira kutyás társaságban, neki a simogatás és a nyugalom a lételeme. Tud bohóckodni, alkalmazkodni. De minek tegyem ki olyannak, amit ő nem szeret. Fáj a szívem sokszor, ha mondjuk túrára indulunk Jovival, vagy edzésre és ő fájdalmasan tekint utánunk, hogy mi rosszat tett, hogy nem utazhat ő is. De a túrát nem bírná a lába, az edzésen unatkozna. Elengedni ott nem tudom, meg annyit figyelni se rá, mert Jovira koncentrálok olyankor. De igyekszem számára pótolni ezt. Sokszor vittem/viszem külön sétálni. Olyankor cammogunk lassacskán, ahogy ő és a tempója engedi. Szaglászik olyankor, csóvizik és nyugalomban van, mert nem p.rög körülötte senki. Egy szó mint száz, el van magának a saját kis szagokkal, illatokkal teli világában. Még csak négyéves, de eléggé úgy tud viselkedni mint egy 8 éves kutya. Alszik, fekszik és bambul. Molly ilyen volt, és úgy hiszem mindig is ilyen lesz. Vannak neki vadulósabb pillanatai, hogyne volna. Rettentően fiatal. De ő kifejezetten, és teljes mértékben az a kutya, aki családi kedvencnek alkalmas, akinek elég a napi séta gazdival, gazdimamival vgay bárkivel csak cammoghasson egyet. Lehet, hogy durva amit írok. De ő pont az elkényeztetett kutya mintaképe. Én hibám is, családi is. Belefáradtam, hogy már oktassam a családot ezen téren.

És itt lép képbe Jovi. Pontosan az ellentéte Mollynak, szófogadó és ő azt lesi, hogy mikor csinálunk valamit. Fáradhatatlanul labdás-frizbis. Az én kutyám, szereti a többieket. De mindig nálam köt ki. Mellettem alszik, hozzám kötődik leginkább. Néha már betegesen. Mondjuk elutazom, vagy nem jövök haza éjszaka, képes a kapuban addig gubbasztani és letargiába esni, míg haza nem érek. Olyan akár az árnyékom. Nem hittem volna, hogy ez valaha megeshet. Nem értem őt meg mindenben, nem tökéletes ha úgy veszem, de számomra mégis az. Hosszú út volt a miénk, az övé. Sokat küzdöttem vele, hogy olyan legyen amilyen most, hogy bízzon és érezze, innét már sehová nem megy és feltétel nélkül szeretve van, csináljon is bármit. Nem ragaszkodik hozzám foggal-körömmel, de velem a legodaadóbb. Azt kell mondjam, hogy nem tudok rá most mondani, imádom-imádom-imádom. A sors kegyetlen játéka volt, hogy elvette tőlem Novát, de helyette pedig, úgymond "rákényszerített" arra, hogy Jovi megérkezzen életemben. Volt idő mikor kételkedtem, hogy helyesen döntöttem-e, mikor magamhoz vettem. De legbelül tudtam, hogy ő az én kutyám, és senki másé. Bevallom, akkor és annó nagyban befolyásolt az is, hogy Nova testvére és talán ezáltal egy kicsit visszakaphatok egy részt belőle, Jovi által. De éreztem bent a szorítást, a sugarat, hogy menjek és hozzam őt. Így is lett. Az úton, amit a mai napig járunk már tudom, hogy az érzés jogos volt. Mert annyit tanultam tőle, akárcsak Mollytól. Mégis ez az érzés teljesen más. Soha nem fogom bánni, hogy úgy döntöttem ahogy. Neki én voltam a mentsvára, ahogy ő az enyém. legszívesebben egy pillanatra sem lennék nélküle. Lehet betegesen hangzik, de annyit adott nekem. Annyit szenvedtem vele, érte... ez összekovácsolt. Ami akkor és ott reménytelennek tűnt, ma valóra vált álom. Nem fogom tagadni, részben büszke vagyok arra, amit elértem nála. De sokat segített ő is, nem hagyott magamra a küzdelemmel. És mikor egyre jobban láttam az alagút végén a fényt, annál inkább megbizonyosodva éreztem magam, azzal kapcsolatban... nincs lehetetlen. Semmi sem jön ingyen, pottyanik az ölembe. Lehet Novával lett volna egy szuperül működő kutyám, akivel roppant egyszerű lett volna minden. De Jovi alapjaiban más irányt mutatott, de nehezebb kikövezett utat hatalmas sziklákkal, hegyekkel. De megbirkóztunk vele, és még mindig tesszük. Nem lesz ő sem top sportkutya, nem is szeretném. Neki nem az élete célja, és nekem sem az a célom vele. Miért is kéne a díjakat, az elismerést hajszolnom vele. Nincs rá szükség. Járunk agilityre, de csupán már tudom, hogy szereti. Semmi olyat nem csinálok vele, amire kezdetben akár egy kicsi ellenszenvet is mutat. Mert tudom, ő akkor azt nem szeretné és nekem a célom az vele, hogy ő boldog és kiegyensúlyozott legyen.

Kicsit csöpögős amit ide megfogalmaztam. De le van ejtve, ez így van, így lesz és kész. Nem tagadom, volnának nagyra törő vágyaim. Kinek nincsenek. De mindennek meg van az ideje, Jovinál ez hosszabb-lassabb lefolyás, nálam is.

Végszóként, annyit szeretnék még. Bárki bármit gondol ez alapján rólam az nem tud befolyásolni. A kutyáimat úgy szeretem ahogy vannak, saját magam elveit is. Lehet majd egyszer, véghez viszünk valami olyasmit ami tényleg, az, igen ezt mi értük el. Addig viszont maradjon Jovi az én ügyes társam, agilitypartnerem, életem értelme, a barátom. Molly pedig az én csacsi medvém, életem els˜ő kutyája.