Az új barát

Ez már több mint egy hete történt, de ugyebár időköz karácsony is volt, meg az azelőtti készülődés.
Most meg tanulok a vizsgáimra.
Na de most kivettem egy kis szabadot és így leírom.

Szóval akkor megismerkedtünk Pompommal, aki az egyetemi csoporttársam 7 éves keverék kutyusával.
Már régebben is akartuk összehozni a közös sétát, de időszűke miatt elég nehézkes volt. Na de így szemeszter végén sikerült és ez e lényeg.

Mivel Pompom nem épp egy engedelmes kutya :D, így ő végig pórázon volt, míg Móka szabadon. Játszottak volna egy nagyot abban biztos vagyok. Mivel az első pillanattól kezdve jó barátok lettek. Molly mindjárt játszani hívta, és nem vicsorgott rá, hogy hagyja békén. Persze Molly mindjárt a lényegre tért. A kis  könnyűvérű szőke nő, nem tud paracsolni a vágyának. Így szépen megmutatta Pompomnak ki is az úr a háznál. Lényegében az egész séta erről szólt. Szegény kutty, csak lesett mit művel vele ez a szőkécske. 7 éve alatt nem találkozott ilyennel, erre ez a szerelmével ostromolja. Hát ilyet. De csak egy fél óra kellett, és fordult a kocka. Pompom is bepróbálkozott, úgy látszik csak kérette magát :D. Persze ez a lánykámnak már kevésbé tetszett, így megmutogatta Pomnak micsoda szép ápolt fogacskái vannak, és milyen szépen tud vigyorogni-mosolyogni :D.

Pillanatnyi fehér ruhába burkolózott táj...

Megérkezett tegnap előtt az első hó. De ahogy megjött úgy el is tűnt, már csak  egész kevés van belőle. Így nem nagyon tudtuk kiélvezni. Épp kedd reggel volt 15 percem rá, hogy élvezzem. Így gyorsan kaptam a gépet, a kutyát és irány a kert.Sajnos közben Samuka ki(le)merült a nagy hidegben. De legalább megörökítve az első havazás. Móka kutya kiélvezte természetesen, fetrengett balra-jobbra. Mindehogyan.

Hétvégén Móka kutya teljesen ki volt, egész csúnyán megbetegedett. A szombat éjjelt végighányta. Teljesen bágyadt volt, lázas, fekvős. Teljesen ki volt, se enni, se inni. Csak feküdt. Egész vasárnap is így volt, de hétfőn már a kutyakozmetikushoz menve egész szépen helyrejött, reggel már ugatott-bufogott :).

A kozmiban szépen meg lett fürdetve, a nyakán és farkincán szépen kiigazítva a szőre. Igazán olyan volt, mint ha egy párnává vált való, ölelegetni való maci. Akinek még vanília illata is lett :D.

Merj nagyot álmodni

 majd pedig remélni, és dolgozni az álmon ;)

Történet a nagy semmiről...

Nincs mit mondanom... Unalom és unalom... vagyis mostanában filozofálgatok, elmélkedek, olvasgatok, nagyszabású terveket szövögetek, ezeket alapozom, de ennek csak egy töredéke érinti a kutyás életemet így nem fogom itt ecsetelni, mert a blognak semmi köze hozzá...

Helyette egy újabb videó, a már elmúlt szép színes napsütéses őszről, mivel mostanában már csak borongós-nyálkás-vizes és ködös.

Íme:



Jah igen, és úgy néz ki nőni fog a falka, valamikor az elkövetkezendő egy év során, hogy kicsoda-micsoda meglátjátok ;)

Aki áldozatul esett...

.. a drágalátos gazdája szadizmusának :D

Aranyerdő, barnaság

A minap megejtettem Mollkával egy rövidke sétát, és előtte felraktam töltőre a Samu aksiját ( igen a fényképezőm neve :D ), hogy nehogy megint az utolsó pillanatban hagyjon cserbe. 

Így hát magamat, az ebemet, és a Samut felnyalábolva nekivágtunk széles-e világnak. Kalandunk során megküzdöttünk szörnyekkel melyek vörösen izzottak, hatalmas sokszárnyú lények, melyek fejet és lábat nem kímélve lendültek támadásba. De az ádáz harcból kikerültünk győztesen, hála a titkos fegyverünknek. Vagyis a lábaink. Iszkire, nyakba kaptuk őket és rohantunk árkon-bokron át. Már szinte alig bírtuk, épp csak nem már a tüdőnk sikítva kérte, adjunk már neki egy leheletnyi szünetet. Így is tettünk. Én, a nagy bundájú malaclény móka, és hű kísérőnk Sámuel. A bundás Móka kimerészkedett a lombok közé, végigpásztázva gesztenyebarna szemeivel a közeli tájat, rájött, hogy a veszély nem múlt el. De hozzánk való visszatérte után, minden gond és minden baj amit érzett elszállt. Én és Samu a tekintetét nem tudtuk mire vélni, majd követve tekintetét szemeinket és lencséinket oda vezetve lélegzetvisszafojtva egy csodát véltünk felfedezni. 

Szemeink elé tárult az arany erdő, melyet a nap aranyban fürdetett, és ami csak ritkán jelenik meg a természetben. Egy kincs volt. Az aranyban fürdő fák, a barnásan csillogó fű és az üde zöld repcelevelek közt melegség járt át minket. Samu csak úgy ontotta magából az emlékképeket, a bundás Móka pedig vidáman kacarászva kémlelte, tárta fel ami csoda minden egyes szegletét. A veszélyről elfelejtkezve, átadtuk magunknak az áhítatnak, a mámornak amit ez a csoda váltott ki.

A nap bujdoklásával sajnos az aranyerdő is aludni, elrejtőzni készült, hogy egy új napon pihenten, teljes pompájában ragyogva ismét feltárja titkait új és kíváncsi lények előtt. Mint eztán kiderült, menedékként szolgált a sokszárnyú veres szörnyek ellen. Magába zárt minket, egy külön kis világba.

A hazaút bizonytalan volt, a sok megpróbáltatás fáradttá és lassúvá tett minket. De hála a bundás malackánknak és az ő utánozhatatlanul tökéletes szaglásának, melynek a világon párja nem lészen, az este már meleg kuckónkban töltöttük. A gőzölgő tea, és roppants táp mellett Én, Samu és Móka boldogan konstatáltuk: Sosem feledjük az Aranyerdőt.

És íme Samu műve, amikor a bundás malacka felfedezi micsoda szépséget találtunk.

És végtére nem feledkezzünk meg Samuka munkájának eredményéről, íme:

Autumn, my dear autumn :)

Szeretem az őszt, a legeslegkedvesebb évszakom mindközül. Szeretem a színeket amik megjelennek. Meleg hatással vannak rám. Nem az a vidámság amit a tavasz és a nyár sugároz, a maga színes világával.

Bár az ősz általában vizes, borongós mégis engem melegség jár át ilyenkor. Szeretem a hideget, és a napsütést, amikor kint járva a természetben a fák lombjai közt átsüt nap, mintha aranyba burkolózna a világ. A természet ékessége. Bár szomorúságot kellene tükröznie, miszerint a fák is búcsúznak, a gyönyörű ékességétől fosztják meg őket. Mégis valami mágikus van benne, hogy milyen változáson képes átmenni a természet, hogy mennyi arca van. Szebbnél-szebb. És számomra az ősz a legvarázslatosabb. Szeretek a sistergő sárgás-barna leveleken lépdelni. Szeretem ha egy kisebb szélfújás által aranyeső zúdul le fentről. Szeretem az ősz illatát, azt a száraz-kesernyés, mégis bizsergető illatot. Szeretem az dombbá összegyúrt levélrengeteget, beleugrani, táncolni benne.

És még inkább ha ezt valakivel megoszthatom, immáron már harmadik éve pedig rendszeresen van is. Molly aki ugyanúgy imádja. Bár neki édes mindegy, hisz minden évszakban megvan a kedvenc szórakozása, de nembaj. Nekem legalább kíséretet ad :).

Így volt ez a mostani hétvégén is, az őszi szünet alatt. Egyedül maradtunk szombatra. Kettecskén, édeskén. Így gondoltam akkor már tegyünk egy kisebb kirándulást a környéken. Ami bár sikság és sok látnivaló nem ékesíti. De hát már itt az ősz, és minden fénylik az aranyban, így ezt a csekélységet ez elég jól kompenzálta.

4 órás sétát kerekítettünk belőle. Sajnos képeket nem tudnam készíteni, mivel szemerkélt az eső és hát azért féltem a gépemet (magunkkat annál kevésbé). Volt ebben a kis kirándulásban minden. Futkosás, természetcsodálás, örömködés. Meglátogattuk a Duna partot. Molly gödrökkel tarkította a töltés oldalakat, sirályokat kergetett. Megmutatta, hogy milyen egy igazi kutya, amikor boldog. Szinte sugárzott róla, hogy nagyon jól érezte magát ezalatt a rövidke idő alatt. Én meg már csak azért is, amiért ő.

A kavicsbányanál a dombtetőn, amikor fel-le száguldott a domboldalán. Csürhetném-csavarhatnám ennek a mámornak a leírásást, amit láttam rajta, vagy én éreztem. De nem adná vissza azt a pillanatot, pillanatokat, azt az életérzést. Ami akkor és ott kiváltódott belőlem.

Belegondolok, ha ő nem volna itt mennyi szép dolgot nem ismernék máig, mennyi apró dolgot nem tudnék megbecsülni. Hogy egy séta alkalmával mennyi kincs tárul elém, ami mellett lehet csak úgy elsétáltam volna máskor, most élvezem és kitölti az életemet.

Szeretem a kutyás létet :). És vajh remélem, egyszer tán lesz még valaki aki majd népesíti a táborát a mi kis csapatunknak.