Autumn, my dear autumn :)

Szeretem az őszt, a legeslegkedvesebb évszakom mindközül. Szeretem a színeket amik megjelennek. Meleg hatással vannak rám. Nem az a vidámság amit a tavasz és a nyár sugároz, a maga színes világával.

Bár az ősz általában vizes, borongós mégis engem melegség jár át ilyenkor. Szeretem a hideget, és a napsütést, amikor kint járva a természetben a fák lombjai közt átsüt nap, mintha aranyba burkolózna a világ. A természet ékessége. Bár szomorúságot kellene tükröznie, miszerint a fák is búcsúznak, a gyönyörű ékességétől fosztják meg őket. Mégis valami mágikus van benne, hogy milyen változáson képes átmenni a természet, hogy mennyi arca van. Szebbnél-szebb. És számomra az ősz a legvarázslatosabb. Szeretek a sistergő sárgás-barna leveleken lépdelni. Szeretem ha egy kisebb szélfújás által aranyeső zúdul le fentről. Szeretem az ősz illatát, azt a száraz-kesernyés, mégis bizsergető illatot. Szeretem az dombbá összegyúrt levélrengeteget, beleugrani, táncolni benne.

És még inkább ha ezt valakivel megoszthatom, immáron már harmadik éve pedig rendszeresen van is. Molly aki ugyanúgy imádja. Bár neki édes mindegy, hisz minden évszakban megvan a kedvenc szórakozása, de nembaj. Nekem legalább kíséretet ad :).

Így volt ez a mostani hétvégén is, az őszi szünet alatt. Egyedül maradtunk szombatra. Kettecskén, édeskén. Így gondoltam akkor már tegyünk egy kisebb kirándulást a környéken. Ami bár sikság és sok látnivaló nem ékesíti. De hát már itt az ősz, és minden fénylik az aranyban, így ezt a csekélységet ez elég jól kompenzálta.

4 órás sétát kerekítettünk belőle. Sajnos képeket nem tudnam készíteni, mivel szemerkélt az eső és hát azért féltem a gépemet (magunkkat annál kevésbé). Volt ebben a kis kirándulásban minden. Futkosás, természetcsodálás, örömködés. Meglátogattuk a Duna partot. Molly gödrökkel tarkította a töltés oldalakat, sirályokat kergetett. Megmutatta, hogy milyen egy igazi kutya, amikor boldog. Szinte sugárzott róla, hogy nagyon jól érezte magát ezalatt a rövidke idő alatt. Én meg már csak azért is, amiért ő.

A kavicsbányanál a dombtetőn, amikor fel-le száguldott a domboldalán. Csürhetném-csavarhatnám ennek a mámornak a leírásást, amit láttam rajta, vagy én éreztem. De nem adná vissza azt a pillanatot, pillanatokat, azt az életérzést. Ami akkor és ott kiváltódott belőlem.

Belegondolok, ha ő nem volna itt mennyi szép dolgot nem ismernék máig, mennyi apró dolgot nem tudnék megbecsülni. Hogy egy séta alkalmával mennyi kincs tárul elém, ami mellett lehet csak úgy elsétáltam volna máskor, most élvezem és kitölti az életemet.

Szeretem a kutyás létet :). És vajh remélem, egyszer tán lesz még valaki aki majd népesíti a táborát a mi kis csapatunknak.