Diszplázia, avagy a reményvesztés...

Molly kutyám 3 hete pontosan, hogy elkezdett sántítani, először azt hittem csak túl erőltettem a lábát (de a félsz bennem volt, hogy netán diszplázia). Kivártam 2-3 napot, hátha nem erőltetem akkor jobb lesz... 

Nos nem lett, sőt rosszabb, már a másik lábát is fájdítani kezdte, látszott, hogy fáj neki. Irány volt a doki másnap. Hát szerinte csak izomgörcs lehetett a hideg víz miatt. De nem hagyott nyugodni a dolog, két hete pénteken elmentünk az állatklinikára egy orvoshoz, akinek elég jó híre van errefelé.

Hát jött a lesújtó megállapítás.. szerinte Mollynak csípőizületi diszpláziája van.

Ekkor összetört bennem minden, szinte az egész estét végisírtam, kétségbe voltam esve, hogy most hogyan tovább mi lesz Vele... Velem... Velünk.

Teljesen reményvesztett lettem, nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán sok mindenkinek sikerült megnyugtatnia, hogy a ránézés, meg a tapogatás nem egyenrangú egy röntgennel, hát be is jelentkeztem a röngtenre, hogy biztosra mehessünk. Elkezdtem kutakodni mi lehetne még a dp-n kívül ezekkel a tünetekkel. Hát mit mondjak, sok mindent találtam, amik nagyon megijesztettek. Szerencse a szerencsétlenségben közbejött pár dolog, amiután úgy nézett ki a dolog, hogy még sem jutunk el a r˜öntgenre. Ekkor már úgy voltam, nem érdekel semmi. A kutyám akivel annyi mindent szerettem volna csinálni, és pont amikor már kezdtünk szépen összehangolódni, a kapcsolatunk kezdett fennállni, pont ekkor ezt történik.

Aztán a sántítás elmúlt, a remény pedig felvillant és kezdtem örülni, hogy téves riasztás volt minden csupán ami eddig történt. Reméltem tán, hogy vak lárma az egész.
 

A következő péntekig... Molly nem tudott lábra állni. És eddig volt bennem a határ. Elhatározás, muszáj a dokihoz eljutni. Szombat reggel 8-ra mentünk, a doki megcsinálta a röntgent, azt mondta a kiértékelést inkább az a saját orvosunkra bízni, elvégre ő hozzá fogom ezután is vinni, akkor ha valami van, inkább ő állítson szembe vele. Tehát nem szólt semmit. Egy nagy borítékot kaptam a kezembe egy rtg-felvétellel. Bele se mertem nézni. Az autóban töprengtem, aztán nem bírtam ki. Előhúztam a felvételt.. A fénnyel szembe.. és amit ott láttam szörnyű volt, kiborultam. Tudtam, nem kell innentől semmi jóra számítanom. A dokinál meg is kaptuk a nem hivatalos csípő dp ellenőrzést.

Molly csípője súlyosan diszpláziás. 

Az eredménye: HD - C/D( jobb fele nagyon csúnyán megkopva)

Ekkortól kizárva az életünkből az agility, a frizbizést, amit a legjobban élveztünk mindketten és ami ráerősített a kapcsolatunkra.

Mondhatni azért elég nagy megkönnyebbülés volt tisztában lenni ezzel az eredménnyel, hogy tudhassam, nehogy még inkább tönkre tegyem őt. Molly átlépett a sportolni készülő házi kedvenc kategóriából, a házi kedvenc kategóriába, akivel már csak marad a napi séta és trükk tanulás és néha-néha egy kis futkosás, persze mértékkel. Fáj és vérzik a szívem, hogy pórázra kell fognom ha a séták alkalmával, mert mivel úszás után ( a mozgásszervi megbetegedéseknek ez nagyon jót tesz, leveszi a terhelést a csontokról és még így is lehet izmot építeni, ami úgy szint besegít a csontok kímélésében k˜könnyebb tartást biztosít) képes mint az örült száguldani, a magasan keresztbe dőlt ágakat átugrani és ez semmiképp sem jó. És nem lehet leállítani és a szemein látszik a bánat, de hát vigyáznom kell rá, ha már ilyen helyzetbe sodort minket a sors. Mondhatni ez egy fajta keresztként sújtott le. amit cipelni kell a vállunkon, de egyre inkább kezd könnyebbülni a súlya, és tán majd egyszer teljesen eltűnik.

Mollynak itt vagyunk mindannyian én és a családom és vigyázunk rá, amíg csak él, amíg csak létezik, mivel ő a mi kis kincsünk a nagy bunda és a szemtelenség mögött, akit mindenki szeret és aki bárkit levesz a lábáról, még a legnagyobb kutyaellenséget is. És akiben csupa jó lakozik és szeretet, amit nap mint nap megkapunk. A legkevesebb, hogy őrizzük ő,vigyázunk rá és boldog életet biztosítunk neki.