Merj nagyot álmodni

 majd pedig remélni, és dolgozni az álmon ;)

Történet a nagy semmiről...

Nincs mit mondanom... Unalom és unalom... vagyis mostanában filozofálgatok, elmélkedek, olvasgatok, nagyszabású terveket szövögetek, ezeket alapozom, de ennek csak egy töredéke érinti a kutyás életemet így nem fogom itt ecsetelni, mert a blognak semmi köze hozzá...

Helyette egy újabb videó, a már elmúlt szép színes napsütéses őszről, mivel mostanában már csak borongós-nyálkás-vizes és ködös.

Íme:



Jah igen, és úgy néz ki nőni fog a falka, valamikor az elkövetkezendő egy év során, hogy kicsoda-micsoda meglátjátok ;)

Aki áldozatul esett...

.. a drágalátos gazdája szadizmusának :D

Aranyerdő, barnaság

A minap megejtettem Mollkával egy rövidke sétát, és előtte felraktam töltőre a Samu aksiját ( igen a fényképezőm neve :D ), hogy nehogy megint az utolsó pillanatban hagyjon cserbe. 

Így hát magamat, az ebemet, és a Samut felnyalábolva nekivágtunk széles-e világnak. Kalandunk során megküzdöttünk szörnyekkel melyek vörösen izzottak, hatalmas sokszárnyú lények, melyek fejet és lábat nem kímélve lendültek támadásba. De az ádáz harcból kikerültünk győztesen, hála a titkos fegyverünknek. Vagyis a lábaink. Iszkire, nyakba kaptuk őket és rohantunk árkon-bokron át. Már szinte alig bírtuk, épp csak nem már a tüdőnk sikítva kérte, adjunk már neki egy leheletnyi szünetet. Így is tettünk. Én, a nagy bundájú malaclény móka, és hű kísérőnk Sámuel. A bundás Móka kimerészkedett a lombok közé, végigpásztázva gesztenyebarna szemeivel a közeli tájat, rájött, hogy a veszély nem múlt el. De hozzánk való visszatérte után, minden gond és minden baj amit érzett elszállt. Én és Samu a tekintetét nem tudtuk mire vélni, majd követve tekintetét szemeinket és lencséinket oda vezetve lélegzetvisszafojtva egy csodát véltünk felfedezni. 

Szemeink elé tárult az arany erdő, melyet a nap aranyban fürdetett, és ami csak ritkán jelenik meg a természetben. Egy kincs volt. Az aranyban fürdő fák, a barnásan csillogó fű és az üde zöld repcelevelek közt melegség járt át minket. Samu csak úgy ontotta magából az emlékképeket, a bundás Móka pedig vidáman kacarászva kémlelte, tárta fel ami csoda minden egyes szegletét. A veszélyről elfelejtkezve, átadtuk magunknak az áhítatnak, a mámornak amit ez a csoda váltott ki.

A nap bujdoklásával sajnos az aranyerdő is aludni, elrejtőzni készült, hogy egy új napon pihenten, teljes pompájában ragyogva ismét feltárja titkait új és kíváncsi lények előtt. Mint eztán kiderült, menedékként szolgált a sokszárnyú veres szörnyek ellen. Magába zárt minket, egy külön kis világba.

A hazaút bizonytalan volt, a sok megpróbáltatás fáradttá és lassúvá tett minket. De hála a bundás malackánknak és az ő utánozhatatlanul tökéletes szaglásának, melynek a világon párja nem lészen, az este már meleg kuckónkban töltöttük. A gőzölgő tea, és roppants táp mellett Én, Samu és Móka boldogan konstatáltuk: Sosem feledjük az Aranyerdőt.

És íme Samu műve, amikor a bundás malacka felfedezi micsoda szépséget találtunk.

És végtére nem feledkezzünk meg Samuka munkájának eredményéről, íme:

Autumn, my dear autumn :)

Szeretem az őszt, a legeslegkedvesebb évszakom mindközül. Szeretem a színeket amik megjelennek. Meleg hatással vannak rám. Nem az a vidámság amit a tavasz és a nyár sugároz, a maga színes világával.

Bár az ősz általában vizes, borongós mégis engem melegség jár át ilyenkor. Szeretem a hideget, és a napsütést, amikor kint járva a természetben a fák lombjai közt átsüt nap, mintha aranyba burkolózna a világ. A természet ékessége. Bár szomorúságot kellene tükröznie, miszerint a fák is búcsúznak, a gyönyörű ékességétől fosztják meg őket. Mégis valami mágikus van benne, hogy milyen változáson képes átmenni a természet, hogy mennyi arca van. Szebbnél-szebb. És számomra az ősz a legvarázslatosabb. Szeretek a sistergő sárgás-barna leveleken lépdelni. Szeretem ha egy kisebb szélfújás által aranyeső zúdul le fentről. Szeretem az ősz illatát, azt a száraz-kesernyés, mégis bizsergető illatot. Szeretem az dombbá összegyúrt levélrengeteget, beleugrani, táncolni benne.

És még inkább ha ezt valakivel megoszthatom, immáron már harmadik éve pedig rendszeresen van is. Molly aki ugyanúgy imádja. Bár neki édes mindegy, hisz minden évszakban megvan a kedvenc szórakozása, de nembaj. Nekem legalább kíséretet ad :).

Így volt ez a mostani hétvégén is, az őszi szünet alatt. Egyedül maradtunk szombatra. Kettecskén, édeskén. Így gondoltam akkor már tegyünk egy kisebb kirándulást a környéken. Ami bár sikság és sok látnivaló nem ékesíti. De hát már itt az ősz, és minden fénylik az aranyban, így ezt a csekélységet ez elég jól kompenzálta.

4 órás sétát kerekítettünk belőle. Sajnos képeket nem tudnam készíteni, mivel szemerkélt az eső és hát azért féltem a gépemet (magunkkat annál kevésbé). Volt ebben a kis kirándulásban minden. Futkosás, természetcsodálás, örömködés. Meglátogattuk a Duna partot. Molly gödrökkel tarkította a töltés oldalakat, sirályokat kergetett. Megmutatta, hogy milyen egy igazi kutya, amikor boldog. Szinte sugárzott róla, hogy nagyon jól érezte magát ezalatt a rövidke idő alatt. Én meg már csak azért is, amiért ő.

A kavicsbányanál a dombtetőn, amikor fel-le száguldott a domboldalán. Csürhetném-csavarhatnám ennek a mámornak a leírásást, amit láttam rajta, vagy én éreztem. De nem adná vissza azt a pillanatot, pillanatokat, azt az életérzést. Ami akkor és ott kiváltódott belőlem.

Belegondolok, ha ő nem volna itt mennyi szép dolgot nem ismernék máig, mennyi apró dolgot nem tudnék megbecsülni. Hogy egy séta alkalmával mennyi kincs tárul elém, ami mellett lehet csak úgy elsétáltam volna máskor, most élvezem és kitölti az életemet.

Szeretem a kutyás létet :). És vajh remélem, egyszer tán lesz még valaki aki majd népesíti a táborát a mi kis csapatunknak.

Engedelmes/Obedience

 Hát elkezdtem ezzel is komolyabban foglalkozni. Bár még részletekig menően nem tudunk túl sokat. De lassan építgetni fogom Mókával a dolgokat.

Amire komolyabban rá kell nyomnom azt hiszem a vidiből is látszik, a szabadon láb mellett követés. Igaz csak mostanában kezdtük el újra, de annyira nem katasztrofális. Nem tapad a lábamhoz, inkább távolságot tart. Ezt igyekezni fogok kiküszöbölni, újra építve lépésről-lépésre. A menet közbeni fektetés, meg ha megállok akkor üljön le is alakulgatnak, bár van azon is mit csiszolni. Főleg az utóbbin, hogy automatikusnak vegye, ha megálltam neki ülnie kell, ne kelljen külön kérnem. 

Folyamatosan emelem a távolságot az ültetésnél, fektetésnél és ideje lenne elkezdeni, hogy hát állni is tudjon magától ha arra kérem, egyenlőre ez még csak megbökéssel megy. Aztán itt van az előre küldés. Hát megyeget, csak mindig máshová mint ahová kérem, nem a négyzetben, sem a fához hanem épp másik irányba (hát na olyan mint a gazdája irányzavaros :D).

 

És ím még plusz egy-két képecske, had színesítsék a blogot.

Dilemmák és miegyebek...

Persze orvoshoz járni nem poén főleg nem ha minden héten majdnem ott van az ember már lassan. Hol az egyiknek ez a baja, hol a másiknak az. Legalább rá lehet fogni, nem unalmas az élet. Zajlik, mint ahogy annak a rendje tartja és ad némi mesélni valót. Bár egyáltalán ilyenről nem álmodom. Nem ilyeneket akarok mesélni, ha jobban belegondolok... azt hiszem, nem is fogok.


Jah igen és szakadjon rám az ég, hulljon piros, nyeljen el a föld, jussak pokolra vagy bármi ilyenjellegű dolog. Ha!Ha még egyszer azt kimerem ejteni a számon: Nahát milyen jó is, lassan 3 hónapja nem voltunk dokinál!
Mert ezután aztán állandó látogatók vagyunk, szinte mindig.
Komolyan jobban utálok már odajárni mint a kutyám és az nagy SZÓ, mert ő tényleg ki nem állhatja. Foggal-körömmel védekezik ellene. Eddig nem értettem miért, most már tudom és megértem és ami a legjobb EGYETÉRTEK vele. Teljes mértékben...